Sajtószakszervezet

...mert a nyitottság számít

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Két lábon 2009/3

E-mail Nyomtatás PDF

ÉLET ÉS TÖRTÉNET. G. és K. csaknem egy időben kezdett el dolgozni az országos napilap szerkesztőségében, a gépírócsoportban. Szemtelenül fiatalok voltak. G. mindjárt a gép- és gyorsíróiskola elvégzése után került a szerkesztőségbe, alig tizenhét évesen, ez volt az első munkahelye. És, mint látni fogjuk, feltehetőleg az utolsó is. K. kicsivel később érkezett, három év múltán, neki tehát a szerkesztőség már a második munkahelye volt. Ő talán a huszadik életévét is betöltötte a belépéskor. Mindkét lány ott ragadt a szerkesztőségben. Szerették ezt a munkát, és magas szinten művelték. Országos bajnokok lettek gépírásban és gyorsírásban az akkor évente rendezett versenyeken. Ha éppen nem elsők, akkor előkelő helyezettek. Nevüket a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, mert időnként külföldre is eljutottak: nemcsak maguknak szereztek dicsőséget ezen alkalmakkor, hanem Magyarországnak és a hazai gyors- és gépírásnak is. No meg persze a szerkesztőségüknek. A szerkesztőségiek is megszerették őket – újság-író akkoriban nehezen tudott meglenni gépírónői segítség  nélkül. A gépíró volt az első kontroll, az első kritikus, talán még a szerkesztőnél is fontosabb. Ha a gépírócsoport rostáján fennakadt egy írás, akkor jobban tette a szerző, ha újrakezdte a dolgozatot. G. és K. biztos pont volt a régi szerkesztőségi életben. Igazi profizmus, hatalmas munkabírás, a hivatásként felfogott munka szeretete, szakmai alázat – mindez elmondható volt róluk. Miként a gépírócsapat egészéről is. Aztán új idők jöttek, az új technika szükségtelenné tette ezt a mesterséget (miként a hagyományos nyomdászszakmát is), az újságíró és a szerkesztő a maga gépírója lett. Elfogytak a gépírók, majd lassan a számítógépen-beírók is a nyomtatott médiából. Ez lett a sorsa a csoportnak, ahol G. és K. annak idején kezdte. Ideig-óráig korrektori feladatot kaptak, de hát az mégiscsak egy másik szakma, s különben is: a korrektorok is fogyóban vannak. A gép, a technika itt is agresszívan nyomul, az ember helyére. G. és K. felett közben elmúlt jó néhány évtized: a lányokból asszonyok lettek, viselték-viselik a családjuk, gyermekeik gondját. Az idén tavasszal azonban kitelt az idejük a szerkesztőségben. Megszűnt a munkahelyük, többé már nincs ott rájuk szükség. Igaz, megkapták a még érvényes kollektív szerződésben rögzített elbocsátó szép pénzüket. A nyugdíjhoz azonban még fiatalok, ahhoz még legalább öt munkás év kellene. Így hát életükben először föliratkoztak az illetékes helyen a munkanélküliek listájára, s közben próbálnak új életet, új szakmát, új munkahelyet keresni maguknak. Lehet sírni vagy káromkodni, kinek-kinek vérmérséklete szerint…


HAJNALI ARANY.  Az a benyomásom, hogy a hiteles magyar népzene a rejtett információ sorsára jutott. Az antivilágban (fiatalabbaknak: a rendszerváltozás előtt) űzték mesteri módon a kommunikációnak azt a sajátos gyakorlatát, hogy bizonyos fontos híreket a rádió éjféli vagy hajnali híradásában olvastak be. Akkor egyszer, és soha többé. A televízió műsorpolitikájában is bevett módszer volt ez. Ma már persze szó sincs ilyesmiről. Jószerével minden órában minden fontos dologról folyamatosan értesülhetünk. Vagy mégsem? Ha valaki értékesebb filmet, valóságfeltáró dokumentumot, a napi felszínnél tartalmasabb stúdióbeszélgetést kíván látni, hallani, jól teszi, ha a New York-i idő szerint alakítja életritmusát. A „csemege” tálalásának kezdő időpontja nálunk a közszolgálati médiában este 10-11 óra tájban lesz esedékes. Baj csak akkor van, ha valaki telhetetlen, s szeretne a magyar népdal és népzene csodálatos világában elmerülni. No nemcsak egy-egy rövid kívánságműsor-pillanatig. Hanem hosszabb ideig, akár egy fél óra hosszáig is. Ilyen huzamos képi vagy hangi lehetősége pedig – tapasztalatom szerint – jobbára csak hajnalban lesz. Nem sokkal azután, hogy a későn záró kereskedelmi csatornákon befejeződnek a soros öljük meg, lőjük le, gyújtsuk fel, vágjuk ketté egy kaptafás művecskék. Ilyenkor hangzik fel szívbe markolón a mezőségi dal, dübörög a dunántúli kanásztánc, ropják a fiúk a zenére a kalotaszegi legényest, szól vidáman vagy szomorúan a citera és a furulya, zeng a széki lakodalmas, húzza a banda a lassú és gyors csárdást. Állítólag a korán kelő vidéki embernek kívánnak ezzel a műsorbeosztással a kedvében járni az illetékesek. Mert – mondják – igazából csak ők értékelik és szeretik az ilyen „nyenyerézést”. Lehet, hogy igazuk van? Nem biztos! Én mindenesetre – e tekintetben – igyekszem átképezni magamat vidékivé, noha amúgy városi volnék. Egyre gyakrabban hajnalban kelek, hogy aranyat leljek.


HARMINC ÉV. Jubileumi számot jelentetett meg 2009. június 13-i dátummal a HVG abból az alkalomból, hogy harminc éve, 1979. június 9-én jelent meg a lap első száma. Harminc év, mondhatni, parányi idő a sajtótörténelem teljességéhez viszonyítva. Az elmúlt harminc év mégis hatalmas idő lett Magyarország életében, s ezt a hatalmas időt a maga teljességében és összetett árnyaltságában, valódi krónikásként mutatta be a lap. Nem véletlenül lett a hazai sajtópaletta legolvasottabb, legsikeresebb terméke a szeriőz hetilapok között tartósan. A Heti Világgazdaságból HVG-vé rövidült-kiteljesedett lap erényeit (hiszen már régóta nemcsak a gazdaságról szól) itt nincs mód sorra venni. Aki elolvassa a visszatekintő összeállítást, látni fogja, miben van a HVG ereje. Átlagolvasóként én mindenképpen az egyik legfőbb erényének tartom a nyelvi tisztaságot, a nyelvi világ szilárdságát, szabatos, világos mivoltát. A HVG-ben minden mondat érthető, mindegyiknek szakmai fedezete van. Szakszervezeti emberként a HVG sikerét a statútum megalkotásában és betartásában látom. Ez a dokumentum megteremtette és megvédte eddig azt, ami bármely lap fundamentuma, ha betartják: a szerkesztőségi műhelymunkát és összetartást. Eddig, mondom. Mert éppen most valami megbomlani látszik a HVG-nél: a tulajdonos képviselője megvétózta a szerkesztőségi kollektíva által megszavazott főszerkesztőt. Erre pedig éppen a statútum ad számára lehetőséget. De inkább a betűje, s nem a szelleme.