Sajtószakszervezet

...mert a nyitottság számít

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Home Sajtóvilág-tallózó Két lábon Két lábon 2009/5–6

Két lábon 2009/5–6

E-mail Nyomtatás PDF

LEHALKÍTVA. Az MR1 Kossuth Rádió pozsonyi tudósítóját kérdezi a reggeli műsor szerkesztője a budapesti stúdióból a szlovák nyelvtörvény hatályba lépése utáni napon. Elbizonytalanítja a magyarokat az új rendelkezés, inkább ott sem használják az anyanyelvet, ahol pedig lehetne – így a válasz lényege. Ő maga is – teszi hozzá – törekszik arra, hogy „ne provokálja a többséget”, ezért például a kocsijában utazván lehalkítja a magyar rádiónak, a saját rádiójának, a Kossuthnak a hangját. Amelyiknek dolgozik.

Tegyük hozzá: a mindenkori újságíró mégiscsak védett ember. Legalábbis védettebb, mint más földi halandó. Védi őt a státusa, védi az újságírói szabadsága. Védené még a szakmai szolidaritás is. Ez utóbbira nem bukkantam a hazai hírek között. Így csak a magam nevében jelentem ki: szolidáris vagyok a Pozsonyból tudósító kolléganővel, és arra buzdítom, ne halkítsa le a rádióját.


ÁLHÍR (ugyanerre a témára): Bratislavából jelentik a világ hírügynökségei: „Szlovákia fővárosában megrendezték a német anyanyelvűek büszkeségmenetét, az úgynevezett  pressburgi sétát. Az előre bejelentett rendezvényt a rendőrség nagy erőkkel biztosította, az ellentüntetők várható provokációja miatt gyakorlatilag lezárták a belvárost. Összecsapásra – szemben az előző évi történésekkel – ezúttal nem került sor. A mintegy százötven fős tömeg nyugodtan és méltóságteljesen vonulhatott fel, német nyelvű táblákkal (Pressburg ist unser Stadt auch!), s közben – megfigyelők szerint – német nyelven beszélgettek egymással a résztvevők. A Bratislavában akkreditált nagykövetségek vezetői közös nyilatkozatban támogatták és kormányaik szolidaritásáról biztosították a pressburgi sétát, megjegyezve, hogy Szlovákia tegnap újabb tanúbizonyságát adta európaiságának.”


MINT. „Celebműszak. Sztárok, mint hétköznapi hősök.” E bombasztikus beharangozó címszerkezetet olvasom a kereskedelmi televízió hirdetésében. Egy aprócska baja van a szövegnek: nem kell a sztárok és a mint közé vessző. Hogy miért, azt a hirdetés kiötlői elolvashatják az akadémiai helyesírás gyakorta kiadott különböző kézikönyveiben részletesen, itt csak megemlítem, hogy azért nem kell a vessző, mert nem hasonlításról van szó, hanem minősítésről, milyenségről. Érdemes-e egyáltalán harcba indulni a helyesírási korrektségért, a nyelvi tisztaságért napjainkban, amikor hemzsegnek az ilyen „vessző mintes” hibácskák? A kérdés költői, a nyelvhasználat eltökélten halad a maga bárdolatlan útján. A nyelv ma már odáig „fejlődött”, hogy a rádióban, televízióban szavazóhelységről beszélnek és Tisza-parti helyiségben elkövetett bűntettről. Talán egy szobácskára gondolnak, amely közvetlenül a folyó partján leledzik? Aligha. Terjed a celeb, a lúzer meg a többi szó, pedig róluk a lakosság nagy része azt sem tudja, mi fán teremnek. Egy csak a biztos: a celeb bizonyosan nem lúzer. Legfeljebb mi vagyunk vesztesek, amidőn a sok híresnek kikiáltott embert ránk tukmálja a média.


NÉZZE MEG AZ EMBER! A televíziós híradók újabban előszeretettel utalják nézőiket a világhálóra. Tudósításunk (interjúnk, beszámolónk stb.) teljes anyagát honlapunkon tekinthetik meg! – így a rövid eligazítás. Rendben is volna ez, hiszen mindannyiunknak haladnunk kell a korral. Két dolog okozhat csak gondot. Az egyik: szakmai. A honlapra való hivatkozás „ellenében” a képernyőn látható tudósítások egyre hiányosabbak, sokukból már-már a lényeg marad ki, gyakran megelégszenek az adott esemény puszta bejelentésével, minden tartalmi részletezés nélkül. A másik ok technikai, amely a következő kérdést veti fel: Mit tegyenek azok, akiknek a mai Magyarországon még mindig nincs számítógépük, internet-hozzáférésük?  (Sokan vannak ilyenek, főleg vidéken.) Esetükben érvényesül-e az információhoz való hozzájutás alkotmányos joga? Egyébiránt tovább is fejleszthető a híradós gyakorlat: még megérhetjük, hogy a bűnügyi filmet sem vetítik végig. „A történet befejező 15 percét nézőink honlapunkon tekinthetik meg!” (Bár lehet, hogy ezzel tulajdonképpen jobban járunk majd.)


KOMMENTÁR NÉLKÜL. Drótpostaládámban levelek torlódtak fel. Búcsúlevelek: mai sajtóbeli viszonyainkra jellemzőek, „eredményei” a gazdasági válságra a legegyszerűbb választ megtaláló menedzsmenti gyakorlatnak. Nem szükséges hozzájuk kommentár. Álljon itt belőlük néhány kiragadott sor:

„A lehető legtöbbet kell tennünk, s a lehető legkevesebbet beszélnünk önmagunkról – Tacitust idézve búcsúzom Tőletek a cégnél töltött rövid 36 év után lezárva egy periódust. Kívánok annyi örömet és sikert a munkátokban, amennyi nekem megadatott.” – „20 év után búcsúzom, felmondtak nekem is, indok: munkakör megszűnése. Már jó ideje zajlanak nálunk a leépítések. Nem gondoltam volna, hogy rám is sor kerül, hiszen úgy éreztem, szükség van rám. Fáj, mert nagyon szerettem a munkámat, a kollégáimat, és úgy érzem, hogy a szívemet is beleadtam. Szívből kívánom, hogy a lap helyzete, jövője pozitív irányba változzon, és tovább dolgozhassatok egy még jobb lap készítésén…

– „Szerettem volna elköszönni, s ha már nem is mindenkitől tudok, legalább azoktól búcsúzom, akikkel együtt dolgozhattam, és akiktől sokat tanulhattam. Köszönöm mindazok támogatását, akik részt vettek munkánkban és segítséget nyújtottak az akadályok leküzdésében.” – „Szívesen folytatnám a megkezdett munkát, de az én elképzeléseim és/vagy módszereim nem esnek egybe a vezetőség, annak néhány tagja által képviselt elképzelésekkel, ezért mennem kell.” – „Azt szerettem volna, ha rendezett körülmények között dolgozhattunk volna, ha tudni lehetett volna miért, mit fizetnek, ha tisztességes munkaszerződésünk, netán kollektív szerződésünk is lett volna. (Amikor magánosították a lapunkat, akkor még volt!). De nem ez történt. Egyre többet dolgoztattak és egyre kevesebbet fizettek, de  úgy hallom a régi kollégáktól, hogy még ezt is lehet fokozni.  Valahogy a menedzsment nem  szerette, ha valaki zavarja köreiket és zokon vették  még azt is, ha egyáltalán kérdéseket tettek  föl nekik.” – „Megvallom, mint derült égből a villámcsapás, úgy érintett a dolog. Mégpedig azért, mert nekem az életem volt ez a munka. A munkámmal, tudomásom szerint, soha nem volt gond, különböző dicséreteket halmoztam fel, több kitüntetést kaptam. Nem mellékesen, a kollégák is elismerték tevékenységemet. Nem az fáj, hogy elküldenek, hanem a módja. Azt hiszem, nem ezt érdemeltem ki.”